Sötétnek gondolnak engem az emberek,
időnként leírom, szívem mért szendereg,
s a tüdőm csak hortyog, nem kapok levegőt,
elvették tőlem rég a kevés léterőt.
Istálló-Vénuszos szereplő én vagyok,
így váltják meg sorsukat a gazok és a nagyok,
egyetlen nagy közös áldozás a sorsom,
ünneplik győzelmük, nevetnek a koncon.
Emberré válik a nagyvilágon minden,
tisztulnak mocsokkal, oda minden kincsem,
végtelenül, rég tart a hosszabbításuk,
tékozolva élnek, aranyból a házuk.
Világ-Magyarország címerek alapján
feltámadni akar ispánságnak napján,
ünnepelve toroz ország legyőzéssel,
utolsók felett a pöcegödör székel.
Reményem nem enged meghalni engemet,
kínlódva sem adom át hűséges csendemet,
nem zenél a szívem, minden báj odalett,
baj volt, ki szívből, s jól beszélt és énekelt.
Mire is várhatok év végén már megint,
törvényem ismét csak hallgatásra int,
várok ítéletre, a tornak végére,
újévi igazság tetteknek a bére.
Miskolc, 2022. december 29.
Fotó: Stock