Legyőztek már régen, sírban vegetálok,
reménykedés éltet, a gonoszság átok.
Azért is készülök, családom nem tudja
szerepjáró sorsom - jelmezeknek pultja.
Hatalmas erővel tartásom nem enged
panaszkodni sosem, az ész is megdermed
súlyától tetteknek, megáll a képesség,
túl ésszerűségen örök a veszteség.
Hallgat a nagyvilág, kényelmét aratja,
talán van már sok hív, aki visszaadja,
jogosan ítél és tenyere igazság,
büntetését tölti minden tor-vigasság.
Karácsonyi mesét valóra váltották,
kéjvigyor szájukat nagyra kitátották,
Istálló-Vénuszos sorsot így kreháltak,
nem gondoltak vele, nyugodtan így háltak.
Karácsonyi mese „Ébredő játszótér”,
királyköszöntéssel minden belefér,
vallások éledtek közös nagy játékra,
nem törődtek vele, jut-e táplálékra.
Minden ékességtől, beszédtől megfosztva
jeleket hagytam csak, sorsomat sorolva.
Sötétek, gonoszak, haj, de sokan vannak,
régóta temetnek, titokban aratnak!
Szeretet ünnepe csak azoknak szóljon,
kiknek a nyelve is virágokat szórjon,
szívüknek kertjében őrzik az emberit,
dicsőítés helyett letörlik könnyeid.
Várok karácsonyra, az Idő közeleg,
érkeznek-e vajon az igaz követek?
Addig is azt játszom, megvagyok, s meglehet,
szeretet fogja majd össze a kezeket.
Miskolc, 2022. december 5.