Annyi minden akartam lenni,
s mind csupa nagybetűs hivatás:
ének-magyar tanárnő,
számviteli szakember,
bíró, ügyvéd, jogász...
Nem tudtam, hogy szép vagyok,
hogy időmértékesen ejtem a szavakat,
hogy a hangom csengő és egyedi,
elfeledték közölni velem a titkokat is,
hogy minden szenvedésem
megrendezett végtelen szerepek
sokasága volt,
én megnémulva tűrtem két okból:
az ember soha nem panaszkodik,
a másik az, hogy szívéhez
csak emberi szív kerülhet közel.
Tömegben voltam egyedül,
csak két gyerekem
jelentette a végtelent.
Sötétség királyai győzelmet arattak,
a népük ujjongott,
ismételték a világtörténelmet
végtelen hosszabbítással,
nemesítve az egész világot.
Én lettem a rút, a néma, a fogyatékos,
a szereplők sorsával és betegségeivel.
„A váram minden este összedőlt”,
leültem a tükör elé és azt mondtam:
„-Mennyi minden nem vagyok!.
De az arcod,
az arcod nem lesz ismerős.”
Miskolc, 2022. május 17.
Idézet: Varga Erzsébet: Evolúció