Sose gondoltam...
magamban dúdoltam:
„nem akarok mindenáron férjhez menni!”.
Nem vettem észre a
számomra idegent, a férfit.
A fiúkkal teljes egyenjogúságban éltem,
de sajnáltam legtöbbet a kishitűség,
jellemtelenség miatt.
Elég volt egy rossz nézés,
egy nem megfelelő hang,
egyetlen apró hiba,
s már leírtam, többé nem létezett.
Most nagyon sokszor sírok,
feltör a felfoghatatlan történések végén
a kérdőjel felé:
miért éppen most? …
ilyen állapotban, külsővel,
hang nélkül...
nem dalolhatok,
nem csacsoghatok...
nem emelhetem csengőn
időmértékes szavaim vesszejét...
A „sánta béby”-t énekelte,
mikor szerelmes lettem...
egy pillanat alatt...
szemérmes kislányként bújtam volna el,
hogy ne lásson, ne nézzen rám, „így”.
Hogy lehet, hogy eddig nélkülem élt,
egymásra vártunk mindig,
mégis... most fáj minden.
Megtaláltuk egymást,
csodálom, hogy van lába, cipője, zoknija,
hogy van keze, fogni tud,
beszélni képes, nem értem,
mindez hogyan lehetséges?
Mikor szívem öleli, nektár-ízzel
ünnepeljük a szelíd várakozást,
mely olyan hosszúnak tűnik,
végtelen percek suhannak...
Egyforma jogokkal, törvényekkel,
számunkra valósággá válik
az égi hatalom által
megkötött násza
a tökéletesnek,
a Titoknak és kéjnek.
A szerelem egyenrangúak frigye,
mely minden földit nemessé emel,
a titkos menyegző mennyei
előszobája, a tisztaság csókja
önmagát felkínálva
repíti a nászutasokat olyan
magasságba, ahol az Idő megáll,
s ketten zuhannak
az Idő-folyó örökkévalóságába.
A szerelemre nincsenek szavak,
olyan, mint a tiszta hang a szívnek,
egyesíti a szférák zenéjét
az egyetlen hozzáillő szóval:
„Szeretlek!”
2017. október 14.