Imaszékemen őszi cipők,
dűlöng az átmeneti kabátom a fogason,
legyőzésemre vár.
Hangtalan suhantak az évszakok,
felgyorsult percekkel.
Tavasszal megnyugodtam,
ígéret szerint vártam a csodát,
dicsekedtem mindenkinek
megmentőmmel, akit szerettem.
Nyáron naponta várakoztam,
elmenni, nyilvánosságra hozni mindent,
vágyam és félelmem egyben.
Most ismét sárgul a kezdeti Kikelet,
reménykedem rendületlenül.
Hajam fehérségével együtt száműzve a múlt,
szeretet magvában oldódik a fájdalom.
2017. szeptember 5.