Eddigi életem véletlen tetteit egyből visszakaptam,
őszintén és mindig magamat, segítő szívemet adhattam,
ez a pár boldogság és öröm kísért el egész életemben,
megértsek mindenkit, tiszteljem, másoknak a sorsát emeljem.
Megszoktam, nekem nem jár semmi, hálát nem vártam sohasem,
természetesnek vettem a hitet, bizalmat, mosolyogtam kedvesen.
Nem szeretett senki, irigyelték tőlem szelíd természetem,
azt is, hogy tűrtem a sorsomat alázattal, némán, csendesen.
Mikor haldokoltam oly' hosszú évekig, küldtem már jeleket,
ékektől, hangomtól megfosztva, nyomorban lobbant a szeretet,
utolsó szavaknak jogával írtam le, mi történt énvelem,
reményem nem maradt, odalett egyetlen játékká lett létem.
Csodák a Földön még sohasem léteztek, biztos és meglehet,
ki rakná össze itt megcsonkult, eltorzult, szétberhelt testemet?
Már nincs többé erőm, nem várok mást, szerény emberi életet,
méltóság ölelő, daloló, boldogsággal teljes éveket.
2018. január 4.