Fényevés, koldulás volt mindig a sorsom,
minden könyv-főszerep a bábeli tornyom,
utaztak, esküdtek a valós szereplők,
engemet egyszer sem megszánt közömbösök.
Mindegyik karmáját én kaptam egyedül,
mert bűnben születtek, vétkeztek cefetül,
vádolva az ember, kinek szíve tiszta,
angyali, fényúton igaz masiniszta.
Égvonat vezető, menetjegy kezelő,
nemesség, jóságár költséget emelő,
forintban fizetni az útért nem lehet,
érték az igazság, bizalom, szeretet.
Még soha nem volt tán jóknak mennyországa,
földi jog az élet, a szépségnek vágya,
koldusként nem élhet talán soha többé,
fájdalmát oszlatják a megmentők köddé.
Mégis a valóság félelem minden nap,
a játék-áldozat nyugdíjat sem kaphat,
hatvan év elszaladt, késő a segítség,
forma és arc nélkül ártatlan szelídség.
Életmű díjasa a honnak nem lehet
dőzsölve azt nézik, élete hogy lehet.
Nagy közös áldozás a világ-feszület,
vérszennyes mulatság fertőzi kezüket.
Jóvátétel késő, bocsánat már nincsen,
tapodtak testemen, lopva minden kincsem,
a közös játékszer nekik csak így felel:
üzentek az égnek, végre már elperel.
2018. február 22.