Kedvencem a tavasz, hűvös esőjével.
Lassacskán andalgó fénycseppek az égen
mutatják a rendet, a csend üzenetét,
szívemnek oly kedves muzsika ünnepét.
Neonfény elvakít, talmi világ kábít,
engem csecsa-világ el soha nem csábít,
mégis van amitől megrezzen az őssejt,
amikor a villám tüzesen tőrbe ejt.
Mennydörög a hőtáj, fenyegetőn szólít,
mintha rám rivallna, rosszat tennék én itt.
Megró és szidalmaz, dühösen dübörög,
meghasad a kék ég, sötétségben hörög.
Engem szépen szólíts magadhoz, lágy eső,
cseppeddel öntözzél kedvesen, éltető,
nélküled nem lennék, hatalmas vagy, csoda,
igazi gazdagság, természet patróna.
Háború is viszály nem való tenéked,
hisz magad sem leled itt már menedéked,
hol rejtőzzön állat, ezeréves tölgyek?
Ha dühösen támadsz, kerülnek a hölgyek!
Ki az, ki ellenáll, haragodat állja?
Földednek elkopott farsangi ruhája,
nincs oka ünnepre, keze-lába reszket,
amikor állandó tragédia esket.
Zendülő hőségre soha nincs szükségem,
zöldellő tavasszal van a születésem,
S nem lehet becsesebb nyári menedékem,
szomjúság öntöző permetvíz reményem.
2018. június 3.