Amikor kis fámra tekintek, azt érzem,
már soha többé nem kell majd hazatérnem,
keresnem az otthont távoli világban,
hisz senki nem élhet énnálam cifrábban.
Telik a kenyérre, akad leves néha,
szívemben az öröm felderengő, léha,
színhez színt választok, ruhám is ünnepi,
kedvemet ilyenkor a remény ellepi.
Nem is tudják sokan, mennyire gazdagok,
amikor csillannak a szemben csillagok,
őszinte sugarát a tiszta tekintet
szív mélybe berejti, nincs, ami megintet.
Szelídség és béke lenne osztályrészem,
ha nem bú és bánat lenne veteményem,
eláraszt a kórság, fertő tóban élek,
nem voltak sohasem jóság menedékek.
Csodálkoztam mindig, másoknak hogy lehet,
szeretet, boldogság, mit bárki megvehet?
Mért osztották énrám ezt a sok szerepet,
melynek torünnepén egy világ nevetett?
Szükség van a hóra, a csendes magányra,
mikor a sötétség lelkébe bezárva
számot vet magával, bár bocsánat nincsen,
szétosztották sorsom, hozzá minden kincsem.
A tükör régóta nem nyújt vigaszt nékem,
szépséget keresek, az eszemet védem,
ne bolyduljak meg a torzulások miatt,
tartom magam mindig, halk vagyok és riadt.
Ártottam, azt hiszem szóban és szavakkal,
soroltam igazam megcsúfolt ajakkal,
s mert az igazságom néma és vádoló,
nem látom, hogy hol él az Ember, a pártoló.
Most ismét lázongom, cinkos lett az este,
lepelét a tettek mételyére fedte,
elhagyja dalomat mindegyik hős fül itt,
ujja a sztárjuknak mutatja, hogy csitt.
Mini kis műfenyőm illat nélkül pihen,
megszoktuk már egymást, már szeret, azt hiszem,
közös volt a létnek minden elmúlása,
tűrő sorsomnak minden változása.
Mikor ránézek, sajog a fájdalom,
azt hiszem, hogy ismét csöndre kell váltanom,
egyetlen menedék danolásom óta,
kíváncsian várom, mit hoz majd a kvóta.
Emlékek özöne, meg kell, hogy haljatok,
hogy édes nektárral lepjenek magasok,
békesség örökké a Földre szállt lajtorja,
Szeretet ünnepén Jóság ezt dalolja.
2019. december 3.