Josephus királynak nagy volt a bánata,
savanyú szőlője, keserű párlata,
hiába fogad fel minden nagy borvédőt,
borzongott ő egyre, kergette az élőt.
Baltával űzte el egyetlen nagyfiát,
amikor megvédte a lelkes anyukát.
Hőzöngött, ünnepelt, orrán nőtt borvirág,
egyre csak kiabált: „Savanyú, szám is ráng!”
Cukrozta mindenki a szőlőnek a levét,
szolgálta egyszerre jó inas, tizenhét,
nem érzett édes ízt soha a szájában,
hirdetmény hirdeti királyi házában:
„Vezérünk keresi gyógyírt a bajára,
jutalmát kapja, ki gondot visel rája.”
Jöttek a vitézek, híresek, nevesek,
nótáztak az urak, törvénynél becsesek.
Hegedűs húzta el mulatós dalukat,
rengett a nagyvilág, gyászolva bajukat.
Rabszolga minden nép, éhbérért dolgozik,
étel és rezsi kell, a pénzük elfolyik,
míg dőzsöl a király és egész országa,
odalesz a szőlő, nem telik búzára,
orvosság nem terem, sötét fej nem fénylik,
égő kell tán bele, Napot megigénylik.
Kinyílt a nagyajtó, megjött az unoka,
fiának hétéves egyetlen leánya.
Megfogta nagyapja szép sétapálcáját,
bemutatta az angyali szeretet-ritusát.
Énekét kísérte kánoni muzsika,
királynak a szívét elérte Zsuzsika,
megölelte mordját, haját cirógatta,
fehérlő szakállát könnyével áztatta.
Édes íz kavargott Josephus szájában,
szemezett zöldszemű kisunokájával.
Orvosa, a leány, csacsogta el néki:
„Szerető nagyapát tiszta dal megvédi.”
2017. október 5.