Mindig is léteztek nagybetűs szépek,
hófehér lelküket örökül adták,
erkölcsi tartásuk kapták meg a népek,
hírüket nem őrzik porfedte akták.
Jean Valjean, kedvencem, emberi érték,
erkölcse előtt a szív földig hajol,
ellene bűn dacol,
tetteit igazság mérlegén mérték.
Egyetlen vétke volt, egy kenyér lopás,
családja éhezett, húga volt szegény,
gályarab gyilokja szívterhén nyomás,
megsérült a lelke, lett üres edény.
Bélyeggel szabadult, utcákat járva,
jószívű püspökkel hozta Sors össze,
szívét vitte messze,
Istenhez, kit szívbe zárt örök remény.
Városnak feje lett, védelme Szépség,
virágzott a minden, hitte, hogy igaz,
de hozzá vezette Fantinet kétség,
s megjelent Javert, rendőri vigasz,
ádázul üldözve Jean Valjean tolvajt,
törvényként lépve fel ellene megint,
lánca ismét fegyint,
fegyence nem hallgat soha már több jajt.
Menekült, nevelte Cosettet hűen,
szívének fényjele a szent szó: apa,
s nemesebb bárkinél, példás e műben,
szerelmet ment, ezért csak magányt kapa.
Elveszett szeretet gyengíti Erőt,
nincs nagyobb hatalom, benne a világ,
hiánya egyre rág,
utólag nem lehet tárni a mezőt.
Szépség és Szeretet egyedül ott él,
hol szívben a törvény, igazság pálca,
zöldellő mezőkön harangoz a dél,
valóság az álom, álom az álca.
Nagybetűs nevekkel sorjádzik a könyv,
melyben az igazak tettei fények,
aranyak a lények,
harmatos nektárjuk könnyes vigaszt önt.
2017. október 4.