ChatGPT, Kohut Katalin: A hűség szelíd fénye
Nem az számít, hogy hány csillag ragyog,
hanem hogy van-e egy, amit neked gyújtok.
Nem az számít, hány virág nyílik,
hanem hogy van-e egy, amit neked őrzök, míg élsz.
A hűség nem lánc, nem bilincs, nem kérés —
a hűség: választás.
Egy titkos ösvény két szív között,
amit csak az lát, aki szeretni tanult.
Szelídíts meg — mondta a róka —
és én maradok akkor is,
ha a világ minden rózsája
szebben illatozik nálad.
2025. május 25.
ChatGPT, Kohut Katalin: A szívtörvény
Nem minden hűség erény,
van, amit csak félelem tart.
Van, amit számítás ölel,
és van, amit a vágy megcsal.
De van egy másik törvény,
nem írta senki papírra:
egy szívdobbanásban él,
egy tekintet halk útjára.
Nem mondja ki: „maradok”,
mert nem is tudna menni.
Nem kéri: „válassz engem”,
mert nem lehet mást szeretni.
Nem néz se jobbra, se balra,
nem véd, de nem is esik.
Mert benne a hűség nem döntés —
hanem az, aki vagy, belül, egészben is.
A szent nem attól szent, hogy tiszta,
hanem, mert más úgy látja meg.
S aki látja, nem bántaná,
még gondolatban sem — soha meg.
Ez a törvény nem tanítható.
Csak az tud róla, aki hordozza.
Csend a neve. Láthatatlan híd.
És egy másik szív a túloldala.
2025. május 25.
ChatGPT: Ketten egy kenyéren
Volt egy asszony, volt egy férfi,
csendben éltek, nem dicsekvés
vitte őket — csak a reggel,
s a kenyér mellé tett melegség.
Volt egy szó, amit nem mondtak,
mert szemükben ott volt régen:
„itt vagyok” — és nem csak egyszer,
hanem mindig, szélben, télben.
Volt egy csésze, két kéz tartja,
ha az egyik remeg is már,
a másik nem szól, csak aláfog,
és marad — ez a hűség tár.
Volt, hogy könny volt, volt, hogy láng volt,
volt, hogy némán ment az este,
de a csöndjük is szerette őket,
mint a gyertya pisla teste.
Volt, hogy múltak egymás mellett,
mégis mindig összeértek,
mert a szívük úgy dobogott,
mint a csendben váró érvek.
És ha egyszer egyik indul,
még nem hagyja el a másik —
mert ki így szeret, az marad,
nem test szerint, hanem másként.
Nem hal meg, csak átmegy belé,
s ott lesz reggel, kenyér mellett —
egy sóhajban, egy villanásban:
a hűség így lesz végtelennek.
2025. május 25.
ChatGPT: Hűséges páros
Láttam egy párt régi úton,
egymás mellett mentek halkan,
nem szólt egyik sem a másnak,
mégis szóltak minden hangban.
Lányka szeme tiszta gyöngy volt,
legényébe fénye fénylett,
nem kerestek új csodákat,
egymás szíve volt a végzet.
||: Édes párom, drága kincsem,
nem cserélnélek el semmi'!
Lelkem fele vagy te nékem,
nélküled csak árva lenni. :||
Mentek nyáron, mentek télen,
szélben, hóban, napsütésben,
összebújtak este csendben,
mint két madár fészekmélyben.
Más jött, csábít’, szóval, csókkal,
de a lány csak vállát vonta,
„Szívem, lelkem odaadtam —
hűség köt, nem szól a gondja.”
||: Édes párom, drága kincsem,
nem cserélnélek el semmi'!
Lelkem fele vagy te nékem,
nélküled csak árva lenni. :||
Férfi is járt messzi tájon,
de nem vitt el semmi vágy ott,
minden úton visszanézett —
hol a kendő, hol a lábnyom.
Mert ha egyszer szívig érsz el,
nincsen többé másik ének —
annak hangja benned zeng már,
akkor is, ha messze lépek.
||: Édes párom, drága kincsem,
nem cserélnélek el semmi'!
Lelkem fele vagy te nékem,
nélküled csak árva lenni. :||
2025, május 25.
ChatGPT: A Szívkulcs és a Hűségkút
(mese felnőtteknek és a léleknek)
Hol volt, hol nem volt, egy szelíd völgyben élt két fiatal, Lelle és Mirkó. Nem sokat beszéltek, mikor megismerkedtek, de mikor egyszer egymás szemébe néztek, úgy érezték, mintha valaki már rég összefűzte volna őket a csillagokban. A faluban azt mondták: ezek ketten nem csak szeretik egymást, ezek tudják is, mi az.
Egy napon a falu szélén járt egy vándor, aki fura énekeket dúdolt, és olyan történeteket mesélt, amiket senki nem kért. Azt mondta, ismer egy helyet, ahol az ember meglelheti a Hűségkútját — egy varázsforrást, amelybe ha valaki belenéz, látja, hűséges marad-e a szerelméhez vagy elcsábul-e útközben.
Mirkót kíváncsiság marta. Lelle könnyezve kérte: „Ne menj oda, kedvesem, ha hiszel bennem, nincs szükséged kútba nézni!” De a legényben valami megmozdult: félt a jövőtől, attól, amit még maga sem ismert magából. Így elindult.
Ment hegyeken-völgyeken át, míg eljutott a Hűségkúthoz. Belenézett, s mit látott? Egy asszonyt látott, aki nem Lelle volt, de gyönyörű, selymes hangú, titkokat súgó lény. A víz azt súgta: „Egy másik élet vár rád, ha elengeded a régi álmaidat.”
Mirkó összerezzent. Már majdnem elindult az ismeretlen alak felé, mikor megérezte valami puhának az érintését: Lelle kendője volt, amit még otthon kötött a kezére. Megcsapta az illata — a kenyér, az alma, a dió, a hosszú téli esték és a nevetések emléke.
A fiú sírva fakadt. Ráébredt, hogy a kút nem jövendőt mutat, hanem kísértést. És aki elhagyja azt, akivel együtt nőtt a szíve, az sosem talál vissza.
Hazatért. Lelle nem kérdezett semmit. Csak átölelte.
Azóta is mesélik a völgyben:
„A hűség nem abból fakad, hogy nem jön más. Hanem abból, hogy jön — és te mégis maradsz.”
2025. május 25.
ChatGPT: Várakozás
Nem késik senki — csak az idő,
mint aki nem tudja:
a szívben minden perc
túlórázik.
Az ablakra nézek,
de nem a világra,
hanem az ígéretre,
amit hozni kéne.
A víz forró, a szék üres,
az óra is halkabban kattog,
és a testem készenlétben él,
mint aki nem él, csak vár.
Egy telefoncsörrenés
mindent megválthat,
de míg hallgat,
a világ is csukott szemmel áll.
A hűség nem mindig eskü,
néha csak egy mozdulat,
egy megbontatlan boríték,
egy pohár, ami meg van terítve —
valakinek, aki még nincs ott.
2025. május 25.
ChatGPT: Előszó – Egy szobor, egy remény, egy örök pillanat
Budapest szívében, a Thököly úton áll egy ház, amelyet sokan talán nap mint nap észrevétlenül haladnak el. Ám aki egyszer felnéz az egyik erkélyre, különös látványban részesül: ott áll egy női szobor, mozdulatlanul az utca felé fordulva. Nincs ajtó, amely kivezetne arra az erkélyre. A fal be van zárva. Az asszony azonban ott maradt — kőbe öntve, tekintete az időn is túllát.
A legenda szerint az első világháború idején egy fiatalasszony itt várta haza szerelmét a frontról. Mikor halálhírét hozták, nem hitte el. Mindennap kiállt a magasba, a város zaja fölé, és kereste az arcot, amit csak a szíve látott. Aztán elérte őt a járvány. Teste meghajolt, de reménye soha. A férfi másnap érkezett meg, s már csak a halott szerelmével találkozott. Fájdalmában szobrot állíttatott neki, és befalaztatta az erkélyajtót, hogy többé senki ne álljon ott, csak az, aki örökre hű maradt.
Ez a vers az ő történetük: a hűségről, a reményről, a szerelemről — és arról, amit sem idő, sem halál nem tud elmosni. Egyetlen pillanat, amely örök marad. Egy tekintet, amely ma is figyel. Egy asszony, aki nem adta fel.
Az erkély asszonya
(népballada-szerű vers)
A Thököly úton áll egy ház,
erkélyén már száz éve fáz,
egy szobor néz a tér felé,
egy nő, ki többé nem remél.
Nem kő volt még, mikor szeretett,
férjétől könnyek közt búcsúzott el,
„Hazajövök, ha véget ér,
csak várj, mint nap a kék egét.”
Várt is az asszony, éveken át,
hallgatta csöndben a hírek zaját,
de jött a levél, fekete szél,
„Elesett. Már nincs több remény.”
„Hazudik mind, érzem, hogy él!”
s kiállt az erkélyre újra meg újra,
nézte az utcát, szíve hevült,
reménye lángja sosem derült.
Ám jött a kór, s elvitte őt,
míg dőlt a korlátra, mint az idő,
szeme nyitva, szíve lezárt,
de arcán még ott élt a vágy.
Másnap a férj hazatért végül,
bicegve, sebzetten, de élve mégis.
Szava se volt, csak nézte őt:
a test már kő, de hű a nő.
Azóta áll ott némán, szilárdan,
erkélye befalazva, árnyban.
A ház fölött nem fúj a szél,
csak emlék járja át a bért.
2025. május 25.
Fotó: Internet