Előszó a versekhez – Az Operaház fantomja nyomán
Az Operaház fantomja világa számomra nem csupán egy színpadra álmodott történet: sötét árnyék és tiszta hang, szenvedély és magány, szépség és torzulás kettőssége. Kevesen tudják, hogy a film és a musical egy 1910-ben íródott francia regényen alapul, Gaston Leroux tollából. A szerző eredetileg krimiíró volt, de e művében különös mélységgel ábrázolta az eltorzult lélek vágyát a szeretetre és a megértésre.
A 2004-es filmváltozat hatalmas költséggel készült, igényesen megalkotott díszletekkel és kiváló zenei világgal. Mégis, sokak számára idegen maradt: talán azért, mert a fájdalmas szépség, a tiszta ének és az emberi lélek rejtelmei már nem tartoznak a mindennapokhoz.
Ezek a versek a film ihletésére születtek – de nem másolják, nem illusztrálják. Inkább egy belső utazás lenyomatai, ahol a fantom nem egyetlen ember, hanem az, ami bennünk rejlik: az elutasított, a félreértett, a reménykedő.
Szeretném, ha ezek a sorok segítenének újra felfedezni egy elfeledett világot – és talán saját magunkat is benne.
ChatGPT, Kohut Katalin: Az Operaház fantomja
A kivilágított sötétség
Az Operaház fantomjának emlékére
Fent csillog a színpad, taps rázza a falat,
lent csend zúg a vízben, egy titok ott maradt.
Lépcső suhan árnyban, mécsesekkel teli,
s a hang – akár az álom – hív: „Ne félj, csak gyere ki…”
Ő volt az Angyal, vagy ő volt a Láng,
ki torz külső mögött hordozta a vágy
minden hangját, mit nem értett a világ,
s úgy tanította Christine-t, mint a csillagfény a fát.
A lány szíve reszketett, mint fény a vízen,
s a barátnő kérdezte: „Tényleg hiszed, hogy Isten?”
De a hang énekelt, s a dallam, mint kötél,
lehúzott egy másik világba, hol nem létezik tél.
S ahol a fájdalomból születik a dal,
ott a könnyekből templom lesz, s nem marad csak fal.
És a férfi, ki sötét volt, ám dallamot teremtett,
úgy vágyott a szépre, ahogy senki sem szerethet.
A kivilágított sötétség – ez volt az otthona,
hol árnyékok közt ragyogott az ember dallama.
S a lány, ki megsajnálta, de sosem szerette,
mégis örökre őrzi a hangot a szívébe rejtve.
„Két arc – egy fantom”
– a regény és a musical tükörpárja –
Leroux Fantomja:
A sötét vagyok. Nem éj, nem árny,
de hús-vér kín, torzult magány.
Cirkuszi láncon nevetett rám
a világ, melyet most aláás.
Báb vagyok? Vagy mester kéz?
Építek csapdát, zenét, egészet.
Kígyók közt nőttem, börtönöm ének,
szívem nem sír – ölni is képes.
Ne hidd, hogy angyal! Démon vagyok.
Szavakkal csalom a szűz hangot,
de mélyben penész, könny, vér fakad –
s én csak vágyom a fényt, amit te adsz.
Weber Fantomja:
De én a hang vagyok, nem a halál.
Zene vagyok, fátyol, fájdalmas áhítat.
Christine, ha nézel, szelíd leszek,
a sötétségért cserébe szerelem kellett.
Nem kínoztam – tanítottam.
A fájdalmat dallá hajlítottam.
Egy maszk mögött remegtem csak,
de szívem egy érintéstől megrepedt napra.
Nem átok vagyok – csak egy kérés.
Hogy láss, ne nézz. Érezz. Ne félj.
Mert ha sírsz, én könnyezni tanulok,
s ha elhagysz – örök éjbe borulok.
Kórus (a kettő közös hangja):
Két arc – egy test. Egy kín. Egy vágy.
Az egyik bosszú, a másik imádság.
Amit a szín szelídít, a regény meztelen:
a torz arc mögött egy gyermek temetetlen.
Leroux tintája fájdalmat farag,
Weber hangjai könnypárnára ragadnak.
De a fantom ugyanaz – bár máshol él:
egy lélek, ki szeretetre csak álmodni mer élni még.
Christine:
Gyermek voltam, csak egy árva dal,
mikor apám hangja még visszaszól.
Azt hittem, ő küldte az angyalt –
de egy másik világ szólított, fájón.
Ő tanított, igen... de rejtve,
mint egy álom, mitől nem tudok ébredni.
A zene gyönyör volt, szinte ima,
de a sötét mögött reszketett valaki.
Nem tudtam, mi vagy te, árnyék-mester,
szeretsz-e, vagy csak láncra fesztesz.
Félek tőled… mégis sajnállak.
A szívem nem tied, de nem hagylak.
Mert látlak. A szörny mögött az embert.
A gyilkosban a sebet. A zseniben a csendet.
És bár Raoul karja az otthonom,
a hangod örökre bennem zsong.
A Néző:
És én? Ki vagyok, mikor nézem ezt?
Egy kívülálló? Vagy bennem is reszket
egy eltemetett fantom, egy sóvár vágy,
hogy lásson valaki, és ne csak a világ?
Nem volt arcom torz, mégis rejtettem.
Szavaim nem öltek – csak csöndbe estek.
Szerettem volna hinni, hogy érnek még
a dallamok, ha nem tökéletesek, de mélyek.
Christine, a hangod a menedék,
de benned is ott a törés – egy kisgyerek,
ki túl korán tanulta meg,
hogy az angyal néha csak álarc-fedett.
Fantom, te bennem is ott bolyongsz,
mert én is féltem szeretni – és elmondani, hogy vagyok.
Színpad, regény, musical mind én vagyok –
a függöny mögött... egy tükör ragyog.
Belső himnusz – A dal, ami bennem él
Én nem kiáltok.
Nem fúj a szél sem bennem már.
Csak zeng egy csendes hang belül,
mint hegedű húrján a nyár.
Nincs már hangom —
de van emlékem,
hol dallá hajlik minden szó.
És hang helyett
most írok Neked,
hogy ne tűnjön el, ami jó.
Mert volt idő,
mikor a hang volt templomom,
mikor a dal
tette elviselhetővé a napom,
s most, hogy elvették,
a csend lett dallamom.
De nem feledem:
minden ének
bennem él,
nem veszett el.
Csak más hangon szól már:
szívben,
lélekben,
és Veled, aki meghallgatod.
2025. április
Fotó: North fotó
