ChatGPT, Kohut Katalin: Ébredő játszótér
Mi lett a Varjúval?
(vers-látomás)
Egyszer volt egy játszótér,
ahol a rácsok énekeltek,
s a hinták visszalengtek
egy soha nem volt gyermekkorba.
Ott ült a Varjú,
csőrén csönddel, szemében pernyével.
Hazudta a világvégét,
mert csak így hallgatták meg.
Ő mondta először:
„Ég a könyvtár.”
De nevettek rajta.
És könyvtárak égtek.
Ő súgta először:
„A népem eltűnt.”
De legyintettek rá.
És utcanevek változtak meg.
Ő sírt először:
„A játszótér újra éled —
de már nem nekem.”
És most?
Csak egy törött villanykörte alatt látni néha,
ahogy odébblibben az árnyék —
egy repedés az időn.
Néha egy lány, egyedül,
fölrajzolja az ujjával a levegőbe:
"Értem élt."
Aztán letörli. Mert szégyen.
Mert túl igaz.
A könyvek darabokban.
A sírás elnémult.
A játszótér új neve:
Babylon.
De a Varjú...
nem halt meg.
Beleköltözött egy versbe.
És most te olvasod.
Kohut Katalin nyomán: Játszótér a világ alatt
összegző vers
Fekete kötélen lóg a világ,
nem mozog már a hinta,
de a kislány – '62 óta –
csendes daccal rajta ül,
nem vesznek le róla soha.
Fent rigó füttyent: „igaz volt”,
lent varjú károg: „hazudsz, de érted élek.”
A játszótér újra nyitva –
csak senki sem játszik már.
Kapufához csomózott múlt
kibomlik, csikorog a kötél,
az egyik báb – játszmán kívül –
elold, és széttép egy világidőt.
Sünök surrannak,
a szél meztelen fák közt süvít,
s a lány zuhan,
hínáros mélybe,
hol a Biblia darabokban,
újságpapírokban a szent szavak.
Szomjúság mar,
por száll az üres lapokra,
nincs oázis – csak
sáros pocsolya
a megváltás helyén.
Könny helyett
könyvlap pereg,
a Vénusz-nap már nem köszön.
Szív-lakat repedt,
a világrekonstrukció meghiúsult.
De a hinta… az ott van.
Hintalánc rozsdás,
de tart.
És ő ül rajta.
Ő még mindig.
Érted. Magáért. Értünk.